2025 - Magyar szöcskeegér

 

A magyar szöcskeegér (Sicista trizona) létezéséről az ezredforduló előtt még mit sem tudtunk. Kis túlzással, annyi bizonyos volt, hogy élt Magyarországon egy különleges kisemlős, amely bár nevében egér, de csak nagyon távoli rokonságot ápol a közönséges egerekkel. Viselkedésében és életmódjában is egészen egyedi, például az egerektől eltérően valódi téli álmot alszik, évente csak egyszer szaporodik és táplálékának jelentős részét képezik a rovarok. Ráadásul nagyon szelíd, kézben tartva nem harap, nem próbál elmenekülni.

Magyar szöcskeegér (Dr. Cserkész Tamás felvétele)

Az egykor sokfelé előforduló, hátán hosszanti fekete csíkot viselő szöcskeegér (nem tévesztendő össze a hazánkban gyakori pirók erdeiegérrel) élőhelyeinek megszűnése miatt az elmúlt 150 évben egyre ritkábbá vált, olyannyira, hogy az utolsó példányt 1936-ban fogták meg a kutatók. Hetven éven át senki nem találkozott egyetlen élő példánnyal sem, és akár kipusztultnak is hihettük volna, ha nincsenek olyan „szakértők”, akik ez idő alatt is jó néhányat tudtak fogni belőle. Ezek a „szakértők” pedig nem voltak mások, mint a baglyok, az éjszaka rendíthetetlen „adatgyűjtői”, akik a szőröstül-bőröstül lenyelt zsákmány emészthetetlen (csont, szőr vagy toll) részeit kis köpetek formájában szétszórják pihenőhelyeik közelében. Ezekből gondos kutatói kezek összegyűjtenek évi néhány ezret és a bennük lévő csontokból meg tudják állapítani, hogy milyen „mintát” gyűjtöttek a baglyok táplálékszerzésük során. Ilyen bagolyköpet-elemzésekből tudtuk, hogy a szöcskeegér továbbra is tagja a magyar faunának, éli rejtett életét, igaz, egyre kevesebb és kevesebb helyen.

A rejtőzködésnek végül 2006-ban lett vége, amikor magyar kutatók a Borsodi-Mezőségben több éves próbálkozás után végre befogtak egy élő példányt. A szenzációk sora azonban a megtalálással nem ért véget, sőt! A következő évtized kitartó kutatásai, genetikai és morfológiai vizsgálatai ugyanis azt igazolták, hogy a nálunk élő szöcskeegér nem azonos a keleti sztyeppéken elterjedt más rokon fajokkal, hanem teljesen különálló faj. Ezzel nemcsak a tudományos, hanem a magyar neve is megváltozott, így már nem a csíkos szöcskeegér, hanem a sokkal találóbb magyar szöcskeegér névre hallgat. A fajnak jelenleg mindössze két aprócska állományát ismerjük a világon, egyik a már említett Borsodi-Mezőségben él, a másik egy Kolozsvár melletti élőhelyen. Ráadásul a két állomány alfaji szinten eltér egymástól, ezért külön nevet is kaptak: az Erdélyi-medencében az erdélyi szöcskeegér honos.

A magyar szöcskeegér élőhelye (Dr. Cserkész Tamás felvétele)

 

A Grassland-HU LIFE integrált projektben is kiemelt fajként szereplő szöcskeegér tehát igazi nemzeti kincsünk, a hungarikumok közé kívánkozik. Óriási ezért a felelősség, ami a magyar kutatók és természetvédelmi szakemberek vállát nyomja: ha nem tudják megőrizni a magyar szöcskeegeret, illetve a hozzá hasonló, csak nálunk megtalálható világritkaságokat (jó néhány ilyen faj vagy alfaj van a Kárpát-medencében), akkor senki más! Meg kell ismerniük e fajok környezeti igényeit, azonosítaniuk kell a veszélyeztető tényezőket, ki kell dolgozniuk a fennmaradásukat szolgáló megőrzési terveket, és természetesen végre is kell tudniuk ezeket hajtani. Ráadásul mindezt versenyt futva az idővel, hiszen ezen rendkívül ritka és értékes fajok közül nem egy már a kipusztulás szélére sodródott. Összehangolt munkára van szükség, amiben kutatók, gyakorlati természetvédelmi szakemberek, valamint az élőhelyen gazdálkodók dolgoznak együtt, egy nemes cél érdekében.

Közös munka a magyar szöcskeegér fennmaradásáért (Hák Flóra felvétele)

Ennek megfelelően az idei évben a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság mellett számos kutatóintézet, múzeum, egyetem és civil szervezet is bekapcsolódik a programsorozat szervezésébe és kivitelezésébe. Ez is jelzi, hogy az utóbbi 20 évben milyen széleskörű szakmai összefogás jött létre az egyik legjelentősebb természeti értékünk megmentése érdekében.

 

 

Pályázatok

Az idei éveben három, különböző jellegű kihívásokat hordozó pályázatot állítottunk össze. A fiatalabb, általános iskola alsó tagozatos gyermekei számára „Ritka lény a szöcskeegér” címmel illusztrációs rajzpályázatot írtunk ki. A magyar szöcskeegerek játékos, rejtett világába kortárs íróink, költőink – akiknek legnagyobb része az Író Cimborák társaságának tagjai – csodálatos meséi és versei segítenek bepillantást nyújtani. Ezek a művek mind megtalálhatóak egy kicsit tovább tekerve az oldalon.

A felsős és középiskolás fiatalok számára „Ősi szöcskeegér gyökerek” címmel családfa-rajzpályázatot hirdetünk. Itt akár egy elképzelt nemesi szöcskeegér-család apai és anyai ágán a közelmúlt felé indulva, akár a magyar szöcskeegér elképzelt evolúciós törzsfáján az évmilliós régmúltba visszaugorva lehet elképzelt családfákat szerkeszteni.

A Sicista trizona tudományos nevű magyar szöcskeegér játékos, rajzfilmbe illő figurájának megalkotására hívunk minden kreatív alkotót, korhatár nélkül a „Sicc Trozi a legyőzhetetlen” címet kapott rajfilmfigura készítő pályázatában.

Mindhárom pályázatban a műalkotások digitálisan leképzett formáját várjuk, tehát szkennelt, fotózott, vagy eleve digitálisan összeállított pályaművel lehet nevezni.

A pályázati határidő mindhárom esetben 2025. október 8, tehát elegendő idő áll rendelkezésre az alkotómunkához. A pályázat részletei, illetve a feltöltő felület megtalálható a Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft. honlapján (https://www.hermanottointezet.hu/ritka-leny-a-szocskeeger-kiiras, https://www.hermanottointezet.hu/osi-szocskeeger-gyokerek-kiiras és https://www.hermanottointezet.hu/sicc-trozi-a-legyozhetetlen-kiiras).

Jó munkát és jó szórakozást kívánunk akár a természetben „Vadonlesés” közben, akár az íróasztalnál, alkotás során!

 

Itt olvashatók a versek és mesék az illusztrációk elkészítéséhez:

 

Kiss Dorina: Szöcskeegér-szekció

Szöcskeegérnek hívnak,
fura ilyen névvel,
ne tévessz össze az egér-
vagy a szöcskenéppel!

Ugrani sem tudok jól,
se kicsit, se nagyot,
sőt, sokáig azt hitték,
fajtám nem lát napot.

A kihalást kerülöm,
jól megvagyok, köszi.
Mondjuk nem ártana még
néhány ezer szöszi.

Magyar föld ritkasága,
ékes kincse vagyok,
Borsod Mezőségében
tűrök napot, fagyot.

Latin nevem még menőbb,
Sicista trizona,
imádom ezt a helyet,
bár nem Arizona.

Ha a felszínre jövök,
jobban teszem éjjel,
amikor éhség gyötör:
rovart eszem kéjjel.

Azt sem bánom, ha elkap
olykor egy-egy ember,
tenyerébe simulok,
főleg, hogyha nem ver.

Pirókegér sem vagyok,
bár csíkos a hátam,
három szálon fut az ív
gerincem nyomában.

Vigyázni és óvni kell
különleges éltem,
bár a hírnév ragyogó,
örülök, hogy éltem!

 

Várfalvy Emőke: A szöcskeegerek titka 

Miki Máusz, a világ leggazdagabb egere egy keddi napon különösen jókedvűen ébredt. Hatalmas lendülettel lépett be az irodájába, ahol legjobb barátja és egyben legközelebbi munkatársa, Dzseri várta.

– Terraformálom a Marsot! – jelentette be a milliárdos egér világra szóló tervét.

Munkatársa összerezzent, és majdnem elejtette félig elfogyasztott reggelijét.

– Hogy mit csinálsz a csokimmal?

– Nem a Mars csokit! A bolygót! Tudod, ami ott van az űrben – mutatott a feje fölé Miki. – Az emberek nagyon elszemtelenedtek itt a Földön. Azonnal kell egy másik bolygó, ahol nem törnek borsot az orrunk alá!

– Nem borsot szoktak. Inkább mérget. Meg csapdát, ragasztót – sorolta Dzseri –, a macskákról nem is beszélve.

– Macskák, pfuj! Náluk csak a baglyok rosszabbak! – hunyorított Miki elszántan. –Bagolymentes bolygót akarok! Ennek pedig feltétele, hogy ne legyenek ott fák. A baglyok nem tudnak fák nélkül élni. Imádják a fákat. Ahogy a macskák is. Meg az emberek. Nekünk tehát egy famentes bolygó kell! A Marson nincsenek fák. Tökéletes választás.

– És ezt honnan tudod? – érdeklődött Dzseri.

– A Föld kék és zöld. Látszik, hogy csupa víz meg fa. A Mars vörös. Vörös fák nincsenek. Még a vörösfenyőnek nevezett fák is zöldek. Szóval a Marson nincsenek fák. Maximum eper. A folyókban meg málnaszörp. Esetleg cseresznyés gumicukor.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte bizonytalanul Dzseri.

– Mégis mi lenne olyan vörös, ami ilyen messziről is látszik? Amúgy meg ne aggódj! Mielőtt mi odamegyünk, küldök egy felderítő csapatot. Ami nem stimmel, azt ők majd megoldják. Ez a terraformálás lényege.

Dzseri bólintott, és mielőtt bármit kérdezett volna, a biztonság kedvéért begyömöszölte a szájába a markában félig megolvadt Mars csoki maradékát.

– Megyek a laborba, összedobunk egy űrhajót. Te addig toborozz egereket a küldetéshez! Okosak legyenek! Bátrak! És minél kisebbek! Kis űrhajót akarok, az nem feltűnő. Nehogy nekem valaki lenyúlja az ötletet – magyarázta Miki.

– De a toborzás nem lesz feltűnő? – kérdezte Dzseri, akinek sikerült végre lenyelnie a csokit.

– Írd azt, hogy rajzfilmet forgatunk Egér a Marson címmel!

A milliárdos egér kiviharzott az irodájából, munkatársa pedig nekilátott az űrhajós csapat keresésének.

Másnap a világ összes egerek által látogatott szemetesében megjelent a Sajtfecni című napilap, benne a hirdetés:

Vállalkozó szellemű, összeszokott egércsapatot keresünk mesés munkára.

Lakhatás és étkezés biztosított.

Fizetés: csillagászati.

Előrelépési lehetőség: határ a csillagos ég.

Dzseri postaládáját napokon belül ellepték a jelentkezések a világ minden tájáról. Profi kísérleti egerektől kezdve a laborpatkányokon át pályáztak mongol futóegerek, rövidfarkú kúszóegerek, ausztrál sivatagi egerek, afrikai apróegerek, güzüegér, pirókegér, törpeegér, csíkos fűegér, egy csapat templom egere, egy Grabovszki nevű nyugdíjas ügynök, egy lelkes denevérbanda bőregerek néven és még sorolhatnánk napestig, hiszen az egereké az egyik legnépesebb család a világon.

– Válogasd ki közülük az ugróegereket! – mutatott a hatalmas papírkupacra Miki.

– Miért pont azokat?

– Ahány űrben játszódó filmet láttam, abban mindig ugrált valaki. Ha az embereknél ez fontos, egereknél is az!

Miután Dzseri végzett a válogatással, Miki behunyta a szemét, és találomra kihúzott egyet a jelentkezési lapok közül.

– Magyar szöcskeegér – olvasta Dzseri.

– Magyar, magyar – dörzsölgette a halántékát Miki, mint mindig, ha nagyon gondolkodott –, megvan, ők azok, akik mindig éhesek. Lehet, hogy elég lesz nekik a koszt. Fizetést nem is kérnek. Pompás! És a nyelvük?! Egyszer találkoztam egy magyar házi egérrel. Valami Nobel-díjas tudóssal dolgozott. Amikor megszólalt, azt hittem, földönkívüli. Ha vannak marslakók, simán meg fogják érteni őket.

Egy héttel később izgatottan zsúfolódott be a Xűr nevű űrhajóba a Mezőség összes szöcskeegere.

– Ti tényleg azt mondtátok a bagolynak, hogy ez egy bújócskabuli, és ő a hunyó? – érdeklődött fejét csóválva Sziki, a legidősebb utazó.

– Ha nem talál minket, majd elhíreszteli, hogy kihaltunk – kuncogott Csíkos, a csapat vezetője.

– Ez az űrhajó nagyon hasonlít egy bádogvödörre, biztos tud repülni? – forgatta a fejét apró sisakjában Trizo, a csapat legkisebb egere.

Több kérdésre nem maradt idő. A visszaszámlálás után hatalmas robajjal kezdett emelkedni a Xűr, majd néhány perc múlva eltűnt a felhők között. Miki borzasztó büszke volt magára, hogy jóval megelőzve az embereket, egereket küldött a világűrbe. Öröme azonban nem sokáig tartott. Néhány nap múlva, mikor a Xűr elérte a Holdat, megszakadt vele a rádiókapcsolat.

– Biztos túl sokat ugráltak a műszereken – vélekedett Dzseri.

– Vagy egyszerűen felzabálták mindet. Ezek az örökké éhes egerek nem túl válogatósak, mindegy nekik, hogy dió vagy rádió – morogta Miki, majd úgy döntött, csalódottsága enyhítésére leül, és rajzol egy kastélyt, ami egyben vidámpark is.

Hogy mi történt a szöcskeegerekkel? Néhány évtizedig senki sem hallott róluk. Aztán mikor az utolsó Apolló űrhajó is visszatért a legénységével a Földre, a mezőségi baglyokon különös nyugtalanság lett úrrá. A tudósok harminc évig nem jöttek rá az okra, hiába vizsgáltak meg szinte minden fűcsomót. Csíkos, Trizo és Sziki ükunokái jókat kuncogtak rajtuk az űrtechnológiával kialakított kényelmes üregeikben.

– Jól mondták nagyapáék, ezek az emberek eszméletlen viccesek. Érdemes volt visszajönni hozzájuk. Szerintetek még mindig azt hiszik, hogy sajtból van a Hold?

– Azt talán már nem! De hogy mitől olyan lyukacsos, mint egy sajt, arra garantáltan nem fognak rájönni soha.

 

Kátai Letti: SZÖCSKEEGÉR NÉVADÓ

Nagy az öröm itt Szöcskeegér honban,
fajunk nem lesz örökre kivesző.
Éjjel nyolc egyforma lurkó született,
hátán ében csíkocskát viselő.

De az egér bizony babonás állat,
hívtuk is a nagy őskeresztanyát:
Sicista Trizona Emerenc szökkent,
ringott alatta a mezőkabát.

Halljátok szavam büszke üreglakók –
s közben kortyolta a rovarlikőrt. –
Szerencsés lesz majd, akit így neveznek,
hajoljatok meg e nevek előtt:

Igazán nemes szöcskelányegérhez,
ki szelíd, bár kellőképp fürge lény,
trendi név való, mint Barka, Baranka.
Vagy Cseperke, Tünde, a tünemény.

Az Annazsófi is illik erre, ki
nem állhat úgy, mint a fagyos cövek.
Bár Ciprienn és Bellatrix nevekkel
senkiből sem lett még bagolyköpet.

Fiúnak javallott: Buda, Hont, Lipót,
talán még Vazul, Szilárd vagy Ervin.
Ezekkel tutira bronzérmes lesz a
Borsodi Marhalegelő Derbin.

Hogy miért nem arany? Mert erre ott a
Szíriusz, ezüstre meg az Ügyek.
E kettő legyen Kelemen s Marcián.
S ezzel most le is zárom az ügyet.

Sicista Trizona Emerenc eldőlt,
mint pajtában krumplival teli zsák.
Álmában hangyaillatút hortyogott,
s látta a bölcső nyolc lányát-fiát:

Ervin és Ügyek, Kelemen, Marcián,
Baranka, Cseper, Tünde, Bellatrix.
Eszmei értékük így nyolcmillió.
Egerek között elsők? Hát az fix.

 

Újlaki-Nagy Júlia: Hol lakik Szöcsi?

Palkó nem szerette, ha nem a saját ágyában aludt. Annak sem örült, ha nem volt ott az anyukája a másik szobában. Nem bírta elviselni, ha nem voltak ismerősek az éjszakai hangok. De amit a legjobban utált, azok a rágcsálók voltak, pontosabban a patkányok. Erre mi történt?

– Megharapta egy patkány?

– Dehogy! Ez nem egy félelmetes mese! Az történt, hogy Palkót elvitték a szülei nagyapó vidéki házikójába, ami ráadásul a falu legszélén állt. Ott feküdt egyedül, egy idegen ágyban, a másik szobában nagyapó szuszogott és beszélt álmában, a falon pedig különbnél különb árnyak táncoltak, és ráadásul mindenféle ismeretlen hangot hallott. Aztán a kislámpa fényénél egy hosszú farkincát látott elsuhanni. Az ablak alatt felvillant egy vékony bajusz. A paplan mellől halk motozás hallatszott. Mi lehet ez?

– Egy patkány! Legyen egy patkány!

– Palkó is azt hitte. Már majdnem felsikoltott, amikor megszólalt valaki:

– Ne bánts, kérlek, én csak eltévedtem!

Palkó felült az ágyban.

– Ki vagy te? – csodálkozott.

Válasz helyett apró lépésekkel közeledett valaki a sötétben.

– Engem Palkónak hívnak – szólalt meg újra a kisfiú –, azt hittem, hogy egy patkány akar megtámadni.

– Becsületes nevem Magyar Szöcskeegér, de szólíts inkább Szöcsinek. Nem vagyok patkány, de még igazi egér sem, csak a nagybácsikám nagymamája volt az. Az pedig már igencsak távoli rokonság. Te sem fogsz bántani, ugye? Azt hittem, hogy egy félelmetes ember fog rám találni.

– Nagyapó azt mondta, hogy én csak leszek ember. Én egy kisfiú vagyok.

Palkó és Szöcsi igencsak megörült a szerencsének, hogy így alakultak a dolgok, és bár a sötétben még nem látták egymást tisztán, az már elég világos volt, hogy itt egy barátság van születőben.

– Haza tudnál vinni? Eltévedtem, és nem találom az otthonom! Napok óta ebben a házban kóborlok, és nem tudok kijutni innen! – panaszolta Szöcsi. – Ha hazaviszel, meghívlak egy teára!

Palkó elsőre bizonytalankodott. Vajon ne szóljon inkább nagyapónak? Vagy talán majd holnap megkérdezi az anyukáját? A sötétben úgy tűnt, hogy Szöcsi kicsi is, fél is, ilyesmivel nem lehet várni holnapig!

– Hazaviszlek! – döntött Palkó. Kiugrott az ágyból, belépett kis papucsába, és úgy, ahogy volt, csíkos pizsamában, elindult az ajtó felé. A szöcskeegér követte. Vagyis remélte Palkó, hogy követi, mert a sötétben nem sokat látott.

Nagyapó olyan mélyen aludt, hogy még arra sem rezzent fel, amikor Palkó elcsente az asztalról az elemlámpát, de még akkor sem, amikor leejtette a kulcsot, amivel a nagy faajtót próbálta kinyitni.

Odakint egy ismeretlen világ tárult Palkó elé. Az éjszaka hűvösétől libabőrős lett, de a mező lágy, kora nyári illatából jól esett szippantani egy nagyot.

– De jó, hogy újra szabad vagyok – sóhajtott fel Szöcsi –, innen már megtalálom az otthonom!

Most megfordultak a szerepek: odakint már Szöcsi ment elől, Palkó pedig elemlámpával próbálta követni új barátját. Ám alig néhány lépés után Szöcsinek nyoma veszett. Palkó próbált minden irányba világítani, de a szöcskeegeret mintha elnyelte volna a föld! Tulajdonképpen tényleg elnyelte.

– Itt vagyok, idelent! – szólalt meg Szöcsi Palkó lábánál. – Itt az otthonom, kerülj beljebb!

– Én oda nem tudlak követni… – biggyesztette le a száját Palkó. Ez egy rövid kaland volt, gondolta magában, és kicsit bánta, hogy ilyen hamar megtalálták Szöcsi otthonát.

– Csak dugd be az ujjad! – biztatta Szöcsi.

Palkó teketóriázott. Nem szerette a lyukakat, a gödröket, a sáncokat, se azt, ha sáros lesz a keze. Mit tegyen most?

– Gyere, ne félj! – unszolta a szöcskeegér, míg végül Palkó engedett neki. Épp az ujja fért be a kis lyukon, aztán mintha már a keze is bent lett volna, majd a karja, aztán egyszer csak, ki tudja hogyan, az egész Palkó ott ücsörgött a föld alatt.

– Na ne, ez hogy történhetett?

– Palkó is ezt kérdezte. Szöcsi a vállát vonogatta:

– Ez egy ilyen lyuk, mással is megtörtént már. Hát akkor Isten hozott az otthonomban!

Palkó csodálkozva nézett körül a világos, tágas lyukban. Most vette észre, hogy ő maga is akkora, mint Szöcsi: egy szöcskeegér méretű kisfiú csíkos pizsamában. A lámpák fényénél szemügyre vette új barátját: Szöcsi sárgásbarna bundát viselt, hátán fekete csík futott. Három is.

– Eddig nem is láttam, hogy neked is csíkos a pizsamád! – kuncogott Palkó, aztán hirtelen elkomorodott.

– Ugye nem fogsz bántani? Most én is olyan kicsi vagyok, mint te…

– Bántani? – csodálkozott Szöcsi, és kicsit megsértődött. Úgy érezte, nem szolgált rá ilyen feltételezésre. – Én nem olyan fajta vagyok, tudod, én nem igazi egér vagyok! Nem harapok, nem támadok, de nem is menekülök el, és barátságos vagyok, ha nem tűnt volna fel!

– Ne haragudj, csak még sosem találkoztam egér… vagyis szöcskeegérrel, és még ilyen kicsi sem voltam… – vakarta a fejét Palkó, és egyre jobban röstellte magát. – Tudod mit, inkább vezess körbe az otthonodban!

Szöcsinek tetszett az ötlet. Takaros kis lakásában az előszoba mellett tágas kamrában sorakoztak az elraktározott rovarok és magocskák.

– Kicsit porosak a polcok, nem volt még időm alaposan kitakarítani. Tudod, nemrég ébredtem…

– Dehát most éjszaka van… – csodálkozott Palkó.

– Nem úgy, hanem a téli álomból. Én egész télen szunyókálok, és még csak néhány hete, izééé… hónapja ébredtem!

Palkó megvakarta a feje búbját: ezek szerint nem csak a mesében létezik téli álom?!

– Hozhatok egy teát? Van például szamóca, áfonya, cickafark, ha megkeresem, talán menta is…

Palkó szájtátva nézte Szöcsi roskadásig telerakott, rendezett polcait. A falakat mindenféle növények levelei és virágai bélelték, préselt virágok díszítették az apró egér-bútorokat is. Palkó azon mélázott, hogy ilyen otthon csak a mesekönyvekben létezik!

– Vagy megkínáljalak egy kis harapnivalóval? Van például rovarbefőttem, vagy a kedvencem, aszalt bogárláb! – zavarta meg Szöcsi a mélázást.

– Fúúúj!

– Palkó is így gondolta. Pedig Szöcsi szívesen megosztotta volna vele a finomságait.

– Több szobád is van? – próbálta Palkó elterelni a témát az aszalt bogárlábról.

– Van egy kis tetőtéri teraszom, arra igazán büszke vagyok!

Palkó követte Szöcsit egy szentjánosbogarakkal megvilágított folyosón, ami egészen a felszínig vezetett. Néhány kora nyári virág már javában virágzott, köztük a gumós macskahere és a héjakút mácsonya is…

– A héja micsoda?

– A héjakút mácsonya, ezekre kötötte Szöcsi a hintáját. Szerencsére Palkó annyira apró volt, hogy ő is belefért a virághintába Szöcsi mellé.

Talán most véget is érhetne a mesénk: egy apró kisfiú és egy magyar szöcskeegér együtt hintázik az éjszakai mezőn két szendergő virág közt…

– Légyszi, ne legyen még vége!

– …nem is lehet, hiszen csendben, alig hallható léptekkel közeledett feléjük egy róka. Szöcsi vette észre először a vörös bundást, és odasúgta Palkónak, hogy maradjon mozdulatlan, hátha akkor megússzák. Mondanom sem kell, mennyire megrémült Palkó, de nem tetszett neki az ötlet.

– Fuss be a házadba, majd én feltartom! – azzal leugrott a virághintáról, és rákiáltott a rókára:

– Könnyű ilyen kicsikre rátámadni, nem szégyelled magad? – maga is meglepődött, hogy így rákiáltott a rókára. Akkor mégis igaza van az anyukájának, aki szerint tud ő bátor is lenni, ha akar.

A róka először meglepődött. Ilyen furcsa szerzettel még sosem találkozott, főleg ilyen apróval, és ilyen pizsamással. Szöcsi, kihasználva a róka csodálkozását – mert természetesen nem menekült el, és nem hagyta Palkót magára –, felfutott a mácsonya szárán, és szöcskeegérnél még sosem látott méretű ugrással ráhuppant a vörös bundás farkára. A róka először Szöcsit, aztán Palkót vette üldözőbe, de a furcsa zsákmányokat csak nem sikerült elkapni. Szöcsi végül a szentjánosbogaras folyosón, Palkó a főbejáraton rohant be az egérlyukba, de a rókát sehogy sem sikerült lerázni. Már a fél mancsa is bent kotort Szöcsi rendezett előszobájában, amikor ismét megtörtént az a különös dolog, ami Palkóval: a róka egyszer csak bepottyant a lyukba, és legnagyobb meglepetésére olyan apró volt ő is, mint Szöcsi és Palkó.

– Remélem móresre tanították a rókát!

– Igen? Nem bocsátanak meg neki?

– Nem hát! Ha nem zsugorodott volna össze, még megette volna Szöcsit és Palkót is!

– Igazad van. Különben Palkó is így gondolta, felkapta Szöcsi egyik serpenyőjét, és azzal kezdte űzni a megrémült rókát, majd megdobálta néhány aszalt bogaras befőttessel. Alig talált egérutat a szerencsétlen, és olyan messzire elmenekült, hogy Szöcsi soha többé nem kellett tartson attól, hogy valaha is visszatér.

– Palkóval mi történt? Örökre apró maradt? És egyáltalán, hogy működött az az egérlyuk?

– Szöcsi később elmesélte, hogy ő maga sem érti, mi történik, de egyszer az egyik nyúlbarátja is apró lett, amikor először meglátogatta. Különben is, ahogy a szöcskeegereknél szokás, nem Szöcsi ásta az otthonát, hanem más rágcsálók által elhagyott lyukba költözött be, s hogy őelőtte ki lakhatott ott, az már rejtély marad. Palkó pedig másnap nagyapó házikójában ébredt, és újra rendes kisfiú lett.

– Akkor álom volt az egész?

– Ki tudja. Ha ma este nálunk is megjelenik Szöcsi segítséget kérve, megígérem, hogy ez lesz az első dolog, amit megkérdezünk tőle!

 

Nagy Izabella: Egy magyar szöcskeegér tükörben szemléli magát

Bevackoltam, kéremszépen, alszom nyáron, alszom télen,
Mikor még ronda az idő, vihar jön, vagy sötét felhő.

Ritkán eszem kukoricát, cirokmagot, érett búzát,
A szöcskeláb jobban esik, jobb, mintha csak ugrándozik.

Kézbe fognak, simogatnak, elém édes magot adnak,
Elfogadom, ahogy, kérem, megmutatták nekem régen.

Én csak, kéremszépen, élek, rét széléig, messze nézek,
Elbújok, ha rám támadnak, nekem ugyan nem árthatnak.

Ha a párom is meglelem, ne adj’ isten, jön szerelem,
Bajszom bizony illeg-billeg, nem tudom, még mit meséljek.

Bevackoltam, kéremszépen, dalom őszi éjen mérem,
Alig látott állat vagyok, autogramot sosem adok.

 

Smelka Sándor: Sir Szöcskeegér

Szöcskeegér erre vágtat, selymes rajt’ a szőr,
hegyes bajszú, jó vágású: egy valódi sir.
Széles marhalegelőkön nincs más úr, csak ő,
bátor harcos, bármerre jár, elcsorbul a kő.

Szöcskeháton lovagolgat, hej, ez mily menő!
Szép neve is oly fenséges, úgy hívják: Jenő.
Elbánik ám akárkivel, mindig ő a jobb,
főleg, ha az ellenfele fánknál nem nagyobb.

Sisaktolla, rőt köpenye bátran lobogott,
mikor elzavart a rétről néhány szúnyogot.
Fut előle pocok, hangya, tücsök, sáskaraj,
Szöcskeháton kardot forgat, s megszűnik a baj.

Este, hogyha nagy csatákról végre hazatér,
odújában várja már a kedves feleség.
Odahaza nő a főnök, ami nem menő:
lovagunkat ágyba küldi: aludjál, Jenő!

 

Lovranits Júlia Villő − Szapu Julianna Szulamit: Szöcskét uzsonnára

Aszat nem akart uzsonnázni éjfél után. Pedig a szöcskeegereknél épp ez a legjobb uzsonnaidő! Hiába unszolta az anyukája:
− Édes pici fiam, csak egy falatot, a Mama kedvéért! Mi lelt téged, nem vagy te valami vacak mezei nyúl, aki mindig csak növényt enne?! Mi, szöcskeegerek megesszük a rovarokat is! Légy büszke erre, kicsi fiam! A mi családunk egy szuper család! Ilyen szép, dús szőrű fülecskéje nincs ám akármilyen rágcsálónak! − győzködte fiacskáját Szöcskeegér Anyu.
− Akkor sem kérek szöcskét! – húzta fel az orrát Aszat. – Fujj! – és elfordult a falattól, csak sárgásbarna, csíkos hátát mutatta az anyukája felé.
Egyszóval durcásan viselkedett. Ott csücsült egy egész magyar szöcskeegérnyi, azaz gyerek szöcskeegérnyi durca.
− Majd eszel, ha éhes leszel! Hej, régi dicsőség! – sóhajtozott Szöcskeegér Anyu. − Amikor még az egész Pannon-medencébe mehettünk volna rokonlátogatóba a jégkorszak idején! Azt mesélik a családban, igen jó társaság gyűlt itt össze akkoriban, kellemes menedék volt ez a hely! De hát elfogy a család, elfogy a lakóhely, és annyi a veszély a világban! Bennetek van a jövő, édes gyermekeim! –tette hozzá, majd tovább próbálkozott a szöcskével, de most már Aszat három testvérkéjénél.
Aszat viszont unatkozni kezdett. És meg is éhezett. Így aztán a telihold fényénél elindult a legelőn, és kíváncsiskodott, hogy mégis ki mit eszik? Csak van valakinek izgalmasabb falatja, mint a szöcske!
Az úton előtte földkupac mozgott, Aszat sose látott még ilyet! A földhalomból Vakond bácsi bukkant elő.
− Vakond bácsi! – szólította meg Aszat. – Mit tetszik uzsonnázni?
− Gilisztát, édes gyerekem, sok gilisztát! Finom, omlós, ragadós! Kérsz egy falatot?
Aszat megborzongott.
− Nagyon kedves, Vakond bácsi, de most köszönöm, nem kérek.

Aszat továbbment, és a fű között Pocokék ösvénykéire bukkant.
− Pocok néni! – szólt oda az asszonyságnak. – Mit tetszik uzsonnázni?
− Egy kis gabonát, kedvesem! Száraz, ropogós! Kérsz egy falatot?
− Száraz? – kérdezte bizonytalanul Aszat. – Nem, köszönöm! – igyekezett udvarias lenni. − Most nem kívánom igazán.

A holdvilágnál egy denevér húzott el Aszat feje felett:
− Denevér nővér, hát te mit eszel?
− Lepkét, éjjeli lepkét, gyere, repülj utána te is!
Aszat próbálkozott, ugrált, de csak nem tudott a lepke után röpülni.

Egy fűszál hegyén hétpettyes katica sétált.
− Katalinka, hát te mit eszel uzsonnára? – kíváncsiskodott a kis szöcskeegér.
− Tetűt, levéltetűt. Édes és apró.
− Tényleg nagyon apró, fél fogamra se lenne elég – mondta csalódottan a kis szöcskeegér.

− De én nagyon éhes vagyok! – és halkan sírni kezdett.
− Ne sírj, én szívesen megfelezem veled az uzsonnámat! Most adta Édesanya! – hallott egy kedves hangot. Odanézett, és az egyik testvérkéje, Háromcsíkos bújt elő egy fűcsomó mögül.
Aszat megköszönni is elfelejtette, mohón beleharapott a kínált falatba.
− Hű de finom, mi ez? – kérdezte teli szájjal, jókedvre derülve.
− Szöcske, szöcskét kaptunk Édesanyától uzsonnára! Gyere haza, jut bőven neked is!

 

Miklya Zsolt: Földi tenyéren

Dér kaparászik a fűben,
nagymama selyme a tűben,
porszem az isteni műben,
alszik a szöcskeegér.

Röppen a szöcske, a sáska,
rét öle lesz a lakása,
nem telik itt neki másra,
ébred a szöcskeegér.

Nyárpihe száll puha szárnyon,
szürke egérnyom a száron,
kéken a farka, virágon
játszik a szöcskeegér.

Fölkel a Hold, hideg érem,
nem hiszi: úgyis elérem,
vánkosa földi tenyéren,
álmos a szöcskeegér.

 

Barna Csilla: Egy szöcskeegér naplója

Kedves Naplóm!
Ma egy egészen különleges nap volt. Tegnap lefeküdtem, mert olyan fáradtnak éreztem magam, és az időjárás is álmosítóan szürke volt... és hideg. Reggel pedig a hasam korgására keltem, és volt valami édeskés illat a levegőben. Gondoltam harapnivaló után nézek. Ahogyan kilestem az üregemből, majdnem elájultam! Az ég kék volt, a tavaszi szellő esőillatot hozott magával. Ja, és majdnem nekem ugrott egy szöcske. Értitek, egy szöcske egy szöcskeegérnek! A végén azért mosolyogtam egyet. Dehát így jár az, aki kíváncsi és az esti járat helyett nappal merészkedik ki a biztonságos rejtekéből. Úgy gondoltam, hogy enni csak később, naplemente után indulok. Amint leért a sötétség, és csak a Hold világított, körbenéztem, hogy mit lehetne megrágcsálni. A zsenge zöld levelek csak úgy ropogtak kicsiny fogam alatt, rég nem volt ennyi íz egy harapàsban! De sajnos továbbra is éhes maradtam... így vadásznom kellett a magas növényzetben. Eszembe jutott az a reggeli szöcske. Milyen jó lett volna, ha csak kinyitom a szám: berepül, lenyelem, pocak tele. Most meg kereshetem, merre rejtőzködnek. Na, de nem baj. Így első nap a nagy alvás után meg ne feküdje a gyomromat egy jó nagy szöcske vagy sáska. Ahogy kutakodtam az egyik levél alatt találtam is egy potrohos lepkét, és hamm bekaptam. Máris jobb lett a közérzetem. De nem sokáig!!! Le se nyeltem a falatot, egy hangtalan árny suhant át felettem. Uzsgyi!!! Rohantam a réten át, vissza az üregbe. A bagoly nem tréfa dolog. Azt hiszem, szerencsém volt, nem engem szemelt ki áldozatául. Kifújtam magam, és rögtön neki kezdtem írni. Ha ilyen lesz ez a tavasz és nyár, futkározhatok eleget!

Kedves Naplóm!
Alig vártam, hogy új nap kezdődjön, és újra megkóstolhassam a friss hajtások roppanós végeit. Kialudtam az előző nap izgalmait, de nagyon fura érzés tört rám. Mintha valami hiányozna. A szívem hevesen vert és úgy éreztem, hogy el kell indulnom, mint a legkisebb kiràlyfinak. De hogy hová és miért, azt még nem tudtam. ...de azért elindultam. Gondolkodtam, hogy hogyan is folytatódott az a mese, míg rá nem jöttem, hogy a királyfi menyasszonyt keresett magának! Ez az! - kiáltottam fel! Erre rémülten valaki beugrott egy föld alatti lyukba. Óvatosan benéztem, hogy vajon kit ijeszthettem meg ennyire. Tudjátok mi történt? Két csodaszép szem nézett vissza rám riadtan. Fülein aranyos szőrpamacsokat viselt, sárgás hátán a legszebb fekete csík húzódott, amit valaha is láttam. Hihetetlen dolog történt velem, megtaláltam a legszebb szöcskeegér lányt a környéken. Lehet neki is tetszettem, mert megmutatta a kedvenc helyét, ahol a naplementét szokta nézni, és megbeszéltük, hogy másnap újra találkozunk! Úton hazafelé nagyon dobogott a szívem. A föld alatti kényelmes üreg már nem tűnt kényelmesnek. Üres volt. Egy valami biztatott, hogy holnap újra találkozom a szöcskeegér lánnyal!

 

Várfalvy Emőke: Szöcseegerésző

Apró lény a szöcskeegér,
a zsebedbe pont belefér,
onnan fürgén majd lelécel,
borsodi üregbe fészkel.

Nem falánk a szöcskeegér,
gyom-legelőn vígan megél,
nem vágyik ház kamrájába,
uzsonnája: tücsök, sáska.

Szelíd mind a szöcskeegér,
összefuttok, tőle ne félj,
nem harap, és nagyon bátor,
fél, de csak a bagolyszárnytól.

Ritka lény a szöcskeegér,
ha mindenki összebeszél,
lesz utódja, nem csak őse,
híres-neves év emlőse.

 

Sugár Zsigmond: A hétalvó szöcskeegér

Baglyos-tanyán innen, Fehérnádason túl, volt egy mező, ami felett sosem pihent meg a szél. Egyre csak táncoltatta a karcsú levelű, felmagzott kórót, aminek a legtetején egy apró, sárgaszőrű, csíkoshátú kisegér gubbasztott. A selymes szár köré tekerte a farkát, azzal tartotta magát, miközben három barna bundájú egér gúnyolta a földről.
– Gyere le, mutasd meg a csíkodat! – rikkantotta az egyik.
– Sosem jön le jószántából a gyáva! – vágta rá a szomszédja.
– Rágjuk el a kóró tövét – súgta a harmadik, s rögvest munkához láttak.
Az éles fogak csattogtak, s az egerek egykettőre ledöntötték volna a kórót, ha egy termetes, kerekképű pocok nem mordul rájuk: – Miben mesterkedtek, kis csibészek?
Megijedtek az egerek, nyakukba szedték a lábukat, s meg sem álltak a mező másik végén rogyadozó Baglyos-tanyáig. A pocok kuncogva zöttyent a kóró tövébe, de ahogy jókedvében hátravetette a fejét, elkerekedett a szeme.
– Hát te? Hogyan kerültél föl a magasba?
– Felkergettek. Folyton csúfolnak a csíkos hátam miatt – cincogta a kóró tetején egyensúlyozó kisegér, s lejjebb csusszant egy hajszálnyit.
– Nono, ne siess! Ha már odafenn vagy, szórd le a magokat!
A csíkoshátú egér engedelmeskedett, és egyik fürt a másikat érte lenn a pocok lába előtt. Mégis mire a csíkoshátú egér leért, a magoknak nyoma veszett, a feldagadt pofájú pocok üres manccsal fogadta.
– Elvitte a szél – nyögte nagy sokára a pocok. – De én nem bánom, van a mezőn elég. Tarts velem, legyünk barátok. Megóvlak az egerektől, s megtanítalak magot aratni úgy, hogy ne fújja el a szél.
A csíkoshátú kisegér bólintott, s a szomszédos kóró tetején termett egy szempillantás alatt.
– Fürge vagy, mint egy szöcske! – duruzsolta a pocok. – Szöcskének foglak hívni, mert annyi bizonyos, hogy nem akármilyen egér vagy, nem ám, kiskomám. No, rágd el a magok tövét! De ne aprózd el, egyben ereszd le az egész fürtöket, különben újra kárba vész.
Attól fogva együtt kerülték a rétet, Szöcske szemet hunyt társa falánksága felett, a kedvéért fáradhatatlanul aratta a kórókat, s a pocok cserébe kitanította a mező nyelvére. Hamarosan értette már a csíkoshátú kisegér, amikor madarak riasztottak, ha róka vagy vércse közeledett, vagy amikor kirajzó hangyák tudatták, hogy nyakukon a vihar. Közben a pocok egyre hízott, s már csak szuszogva cammogott, amikor egy hűvös őszi napon magával ragadta a mező büszke ura, a rétisas.
Szöcske, a csíkoshátú kisegér nem merészkedett többet a kórók tetejére fényes nappal. Inkább egy földbe vájt keskeny járatban húzta meg magát a sastól rettegve, s éjszaka gyűjtötte a magokat, de alig evett belőle, mert egyetlen barátjának, a pocoknak tartogatta az üregbe halmozott eleséget. Várta, amíg csak le nem esett az első hó, de a pocok nem tért vissza. Szöcske végül bánatában befalta, amit csak gyűjtött, s lehunyta a szemét. Átaludta a napot, a hetet, a hónapot. Fel sem ébredt, amíg ki nem tavaszodott.
Étlen-szomjan járta be a mezőt, egyre csak a pockot szólongatta, de helyette az egerekre akadt, akik egészen a Fehérnádas-patakig kergették. Megcsúszott, s a jéghideg vízben találta magát. Bizonyosan megfulladt volna, ha nem akad az útjába egy faág. Négy mancsával, de még a farkával is belekapaszkodott, s a fogát összeszorítva kievickélt a partra. Megrázta magát, aztán percekig tisztogatta sáros bundáját, csak nagy sokára vette észre, hogy nincs egyedül.
– Milyen szép vagy – súgta a szomszédos bokor alatt lapuló nagybajszú, csíkoshátú egér.
– Én? Hiszen bőrig áztam a patakban – vágta rá Szöcske kuncogva.
– Bátor is vagy, nem ismerek egeret, aki átúszta volna a patakot – dünnyögte az idegen.
– Ugyan, csak menekültem – cincogta Szöcske elvörösödve.
Szó szót követett, s azon kapta magát Szöcske, hogy kergetőzve járják be a mezőt. Együtt választottak üreget, ahova befészkelték magukat, s ahol Szöcske megszülte csíkoshátú kicsinyeit. Szénfekete szeme szikrázott az örömtől, amikor néhány hónap múlva útnak eresztette a bátor kisegereket. De ahogy közeledett a tél, egyre csak odaveszett barátja, a pocok járt a fejében. Bánatában újra átaludta a telet, ahogy az összes gyermeke teszi azóta is, a sok, apró, csíkoshátú szöcskeegér.

 

Csík Mónika: Kalamajka egérmódra

Néhány hetet késlekedett
a Pannon gyepi posta,
pedig Tás, a teknőspostás
lóhalálában hozta.

Verte eső, fújta a szél,
nap tűzött rá, rendesen,
ő meg csak ment, mendegélt át
árkon, bokron lelkesen.

Éppen május derekára
futott be a küldemény,
román nyelvű pecsétkorong
piroslott a külsején.

Pecsét alatt ákombákom,
nagy betűkkel: TRIZONA,
alatta meg lerajzolva,
hogy a címzett kicsoda.

Orra turcsi, szeme gombszem,
két füle szürke-tarka,
háta csíkos, mint a mókus,
és kunkorgós a farka.

„Szöcskeegér asszonyságnak
üdvözlőlap érkezett! –
kurjantotta Tás, a postás. –
Nincsen rajta ékezet!”

„Való igaz, nekem küldték –
betűzgette Trizóna –,
Erdélyben adták postára,
utazik már mióta!?

Móki írt, a barótiak
szöcskeegér-ágából,
lakomára invitál, és
gondoskodik szállásról!”

Felkerekedett hát tüstént,
csomagolt az egérnép,
szökdécselve, ugrándozva
a buszt épphogy elérték.

Elöl futott Cini, Mizó,
Sipirc, Totóka, Bátor,
mögöttük meg Csuri, Zaza,
Pityke, Rugó és Vándor.

Szöcskeegér asszonyságnak
akadt dolga, temérdek,
hogy kölykeit ráncba szedje,
míg Barótra elérnek.

Három napig csalinkáztak,
két hónapig baktattak,
kalandoztak mezőn, réten,
pocsétában caplattak.

Nádtutajon ringatóztak,
szekéren zötykölődtek,
hegyet másztak, erdőn jártak,
fapallón lökdösődtek.

Hajba kapott, lármát csapott
Cini, Totóka, Bátor,
civódott és árulkodott
Csuri, Zaza és Vándor.

„Veletek sem megyek többé
vendégségbe, dúvadak! –
bosszankodott egérnéne. –
És fogytán a búzamag!”

Bizony, útipoggyászukból
elfogyott minden falat,
sem egy morzsa, sem egy maghéj
fél fogukra nem maradt.

„Túl fárasztó gyalogolni!
Mikor érünk Barótra? –
nyafogtak a kisegerek. –
Szálljunk inkább hajóra!”

Így esett, hogy sétahajón
utaztak az Olt folyón,
majd a Barót-patak vizén
eveztek fontoskodón.

Kacsaháton érkeztek meg
Mókiékhoz, szüretre,
addigra már elpárolgott
egérnéne türelme.

Fogadkozott: visszaútra
lúd-repjegyet váltanak,
s szundikálnak, míg a gyepi
löszhalmok nem látszanak.

Hanem, ha már szüret, vígság
várta őket Erdélyben,
tettek, vettek, szemezgettek
Móki rokon kertjében.

Rugó szökdelt, Bátor babrált,
Csuri, Zaza ficánkolt,
Vándor hintált, Mizó mázolt,
Totóka meg viháncolt.

Trizóna még perelt kicsit,
pihentette lábait,
fürge manccsal igazgatta
szoknyájának ráncait.

Tódult a sok egérrokon,
régen látott felmenők,
nénék, bátyók, fészerekben,
padlásokon lebzselők.

„Milyen nektek ott, magyarban?
Terem-e bár pityóka?
Igaz, hogy a hombárokban
zab kapható, kilóra?”

„Mennyi nálatok a cincér?
Vannak-e arra baglyok?” –
tudakolta zenész, pincér:
„Csűrben vagy földben laktok?”

Eközben egy egérbőgős
egérbrácsást kerített,
Móki rokon anyósa meg
estebédre terített.

Lett nagy muri, dínomdánom,
cincogtak az egerek,
székely módra csiviteltek
ághegyen a verebek.

Csakhogy e nagy nótázásra
felfigyeltek a macskák,
nem nézték, hogy ki hord cipőt,
szoknyát, kalapot, sapkát.

Pár ugrással szétkergették
a díszes társaságot,
szállt a cipő, hullt a sapka,
iszkolt, ki merre látott.

Így ért véget kurta-furcsán
a baróti vendégség,
arra sem jutott már idő,
hogy a tanyát megnézzék.

Elöl futott Cini, Mizó,
Sipirc, Totóka, Bátor,
mögöttük meg Csuri, Zaza,
Pityke, Rugó és Vándor.

Trizóna is loholt velük,
zsémbelődött mérgesen:
„Ennyi vesződség, és tessék –
szökünk vissza éhesen!

Érjünk csak haza épségben,
biz' isten megfogadom:
Pannon gyepi egérkuckónk
semmiképp el nem hagyom!”

 

Barna Csilla: [Szöcskeegér irodalma]

Szöcskeegér irodalma,
Hol lehet a birodalma?
Tán Borsodi-Mezőségen?
Vagy egy kolozsvári réten?
Vagy mindkettőn, de csak ott?
Nem is egy faj, alfajok.

Csíkos szöcskeegerek
Mostantól a nevetek
Legyen magyar, s erdélyi!
Így tudunk majd megvédeni.

70 évig nem volt sehol,
Semerre nem találták,
Tápláléklánc elemeként
Madarászok vizsgálták.
Bagolyköpet tartalmaként
Látszott már a koponya,
Innen tudták a tudósok,
Megvan már a kis koma!

Teste apró, 5-6 centi,
Plusz a farka ugyanennyi,
Jó, egy picit több lehet,
Ezek ugróegerek.

Megtalálni nem egyszerű,
Milyen is a bundája?
Sárgás színén jól kiüt
A fekete csík hosszában.

Súlya 3-14 gramm,
Tudod ez, hogy mekkora?
Oly kicsi, hogy egy fürjtojás
Lehetne az otthona.
Abban lakni kockázatos, 
inkább választ üreget,
Valami jó magaskórós
Rovarjárta zöld gyepet.

 

Halász Bálint: Makk-Bank-akció

Erdőváros közepén állt a Makk-Bank. Itt őrizték Erdőváros vagyonát. Ugyanis Erdővárosban mindenki makkban kapta a fizetését. Makkért szedte össze az avart a sün, szállította el a leveleket agancsa között a szarvas, és makkért trillázott Dalos Rigó az operában, amit makkért vett jegyen hallgatott a közönség. Makk-Bankban tartotta kicsi és nagy a megtakarítását. Mert azt hitték, ott biztonságban van!
Nem sejtették, hogy a megátalkodott mókustestvérpár, Mókus Mihály és Mókus Móni minden álma, hogy kirabolja! Álom is maradt volna, ha nem találkoznak a titokzatos Főnökkel! Így a mókusoknak már volt tervük, csak egy dolguk maradt, várni.
Eljött az az este. A Hold paplanfelhők mögött bóbiskolt. Szokatlanul nagy sötétség borult Erdővárosra. A szentjánosbogaraknak kellett bevilágítani a Makk-Bankot. Lámpásaikkal zöld pislogó fénnyel vonták be a hatalmas tölgyet. Erre csak a turisták, főleg a kínai márványpoloskák miatt volt szükség, akik imádták a csillogást. Ugyanis a bank igazgatója a nagy sötétre való tekintettel Uhut, a baglyot bízta meg a bank őrzésével. Uhu mindig magával hozta hírhedt szakaszát, a vérmes vadmacskaszakaszt is! Tökéletesen láttak a sötétben! Igaz, a macskák az évek alatt eléggé ellustultak, így amint elfoglalták őrhelyeiket a tölgy ágain, összegömbölyödtek, és már aludtak is. Uhu helyettük is éber volt, hatalmas szemeivel a sötétet pásztázta. De a mókustestvéreket nem vehette észre, mert ők már nappal elbújtak a tölgy tövében, a fagyalbokor takarásában.
– Mihály, biztos, hogy nem fognak felébredni a vadmacskák? – suttogott Móni.
– Biztos, kivéve, ha nem maradsz csendben! – pisszegett Mihály.
– Olyan nagy a fülük, a karmuk éles, és a foguk... – lesett fel Móni félve az alvó macskákra.
– De alszanak, és ez így is marad, hacsak a bagoly bele nem fúj a nyakában lógó sípba!
– És nem fog!? – akadékoskodott tovább Móni.
– Nem! Nem emlékszel a tervre?! – Mihály kezdte elveszteni a türelmét.
– Én igen, csak Öcsi nem! – magyarázta Móni.
– Öcsi?! – kerekedett el Mihály szeme. – Elhoztad Öcsit?!
Móni hátizsákjából előbújt egy hátán csíkos kismókus.
– Mi ez a csík?! – szörnyedt el Mihály.
– Ez a legújabb divat – vette védelmébe Móni az öccsét.
– Fúj! Menj haza, és mosd le ezt a csúfságot! – intett Mihály a kismókusnak, hogy tűnjön el.
– Mi se voltunk nagyobbak, amikor elcsentük az első makkunkat – kérlelte Móni a nagytestvérét. – És annyira cuki! Hidd el, szerencsét hoz!
– Hát jó! – enyhült meg Mihály. – De csak azért, mert Uhu most szürcsöl bele a kakaójába! – Valóban, fent az ágon a madár feje eltűnt a bögréje mögött.
– Tényleg, ahogy a Főnök mondta! Bagoly létére imádja a kakaót! – kuncogott Móni.
– És én annyi macskagyökeret kevertem bele, hogy az egy fészekaljnak is elég lenne – rötyögött Mihály.
Valóban, a hatás nem maradt el. Ahogy Uhu lerakta a bögréjét, nagyot ásított, látszott, küzd, hogy nyitva tartsa hatalmas, mindent-látó szemét, de nem tudta. Hamarosan a madár begyén a síp egyenletesen mozgott fel-le, a bagoly úgy hortyogott, mint a vadmacskák.
A három mókus erre várt, már szaladtak is fel a tölgy kérgén. A fa közepénél jártak, amikor Mihály megtorpant.
– Ahogy a Főnök mondta, itt van a régi pelejárat bejárata! – tapogatott ki Mihály egy rést a fán, be akart bújni, de nem tudott, a nyílást lerácsozták. – Most hasznodat vehetjük, Öcsi!!
De Mihály hiába szólította a kistestvérét, az nem volt sehol. Móni körbelesett, hol lehet. Halálra rémült, amikor meglátta, hogy a kismókus az alvó bagoly fejéről vigyorog vissza rá. Móni már rohant volna, hogy megmentse, de el se tudott indulni, öcsikéje már ott volt mellette, és a rácsot vizslatta.
– Ezt hogy csináltad?! – meredt rá Móni. – Az előbb még ott voltál a bagoly fején.
– Elég a bolondozásból és a kérdezz-felelekből! Mássz be! – parancsolta Mihály. A kismókus beugrott a nyíláson. – Helyes, és most ... – de Mihály hiába magyarázta volna, mit kellene csinálnia az öcssének, az úgy eltűnt a sötétben, mint egér a lyukban.
– Hasznát vesszük, mi!? Mert annyira cuki! – morgott Mihály. – Kérem a pajszert!
Húga beletúrt a táskájába, elhúzott egy lila tökféleséget, és odapasszolta a testvérének.
– Ez meg mi?! – meredt a zöldségre Mihály. – Nem padlizsánt kértem, hanem p-a-j-sz-e-r-t, más néven feszítővasat!
– Persze, mindig összetévesztem – tűnt el Móni ismét a táskában, hogy némi kotorászás után visszatérjen ezúttal a kért szerszámmal.
– Végre! – ragadta meg Mihály a feszítővasat, és nekiesett vele a rácsnak. – Nem értem, miért hozol betörésre kiskorúakat és zöldségeket! Mindkettő felesleges! – mutatott a szétfeszített rácsra.
– Szerinted Öcsi nem tévedt el? – kérdezte Móni a bátyját már az alagútban futva.
– Rossz pénz nem vész el! – lihegett Mihály. – Engem az a kérdés jobban foglalkoztat, mikor érünk már oda! És hogy mire fogjuk elkölteni ezt a temérdek makkot?! – ült ki a győzedelmes vigyor az arcára, mert közben a járat egy óriási makkal teli csarnokba torkollott. Mihály és Móni már meg sem lepődött, amikor meglátta a makkhalom tetején a kistestvérüket. De a lélegzetük is elállt, amikor megpillantották, mi van a kezében! Nem egy makk, hanem egy csillogó fémes tárgy, a síp!
– Ne csináld! – kiáltották egyszerre.
– De! – dörögte rekedt hangon a kismókus!
– Móni, ez nem az öcsénk! – hasított Mihályba a felismerés. – Hanem szöcskeegér-felügyelő!
– Bizony! – mosolygott rá a detektív, majd szájához emelte a sípot, és nagyot fújt bele. Aztán egy szökkenéssel eltűnt. A széf hivatalos bejáratáról szemlélte, ahogy a vadmacskák elkapják a tolvajokat, és bilincsben elvezetik őket. Közben a bagoly is felébredt.
– Köszönöm! És azt is, hogy leakasztottad a nyakamból a sípot, és megfújtad – hálálkodott Uhu. – Annyira sajnálom, hogy nem tudtam ellenállni a kakaónak!
– Ugyan, előfordul! Most én is elfogadnék egyet, sok tejszínhabbal – mosolygott a szöcskeegér. Uhu már repült is érte! Hamarosan egy nagy, gőzölgő bögrével tért vissza. A detektív hálásan vette át. A kakaón annyi hab tornyosult, hogy a szöcskeegér ki se látszódott mögüle. De még mielőtt kiskanalával bele tudott volna kóstolni, egy vadmacska esett be lihegve.
– Detektív, a polgármester kéreti! Úgy tűnik, a Főnök túljárt az eszünkön! Ez csak elterelés volt! Miközben a mókusok betörtek a bankba, eltűnt a város legértékesebb kincse! Elrabolták Dalos Rigót, az opera csillagát!